E sorok annak a debreceni lánynak szólnak, aki rendszeresen írt Adynak, s aki a költő múzsája szeretett volna lenni. Varga Ilona az első levelet 1899 januárjában írta, Kíváncsi aláírással, az iránt érdeklődve, miért oly szomorú Ady és miért oly szomorúak a versei. A költő vallomássá kerekedett szerkesztői üzenetben válaszolt a Debreczeni Hírlapban. Aztán újabb levelek következtek, „poste restante” (postán maradó), mert a lány nem volt hajlandó felfedni kilétét.
Kíváncsi egy kis cselhez folyamodva vallotta meg rajongó szerelmét Adynak. A barátnőjének szánt levelet „véletlenül” a költőnek küldte el. Adyt nem pusztán a lány titokzatossága izgatta, de egy ideig lelki társat is talált benne: ő volt az egyetlen, akinek beszélhetett élete addigi legnagyobb elhatározásáról, mert tudta, hogy megérti azt, amit még az édesanyja sem: hogy végleg abbahagyja tanulmányait, újságíró és költő lesz. Levelezésük, anélkül, hogy valaha találkoztak volna – a tisztviselőként dolgozó lány csak irodája ablakából leste a költőt – évekig folytatódott még, bár egyre ritkulóan. Végül Kíváncsi kérte meg az akkor már Párizsban élő költőt, hogy ha ő még néha fel is keresi leveleivel, már ne érezze kötelességének válaszolni. Családja emlékezése szerint Ady még élete végén is úgy emlegette a titokzatos debreceni lányt, mint aki méltó és megértő társa lehetett volna.
Varga Ilona soha nem ment férjhez, Ady iránti szerelmét őrizte a szívében; olyannyira, hogy a történetet részleteiben még vele együtt lakó testvérei sem ismerték. Az 1960-as években nyomozták ki irodalomtörténészek a kilétét, s még fel is tudták keresni az akkor Hajdúszoboszlón élő, nagyon idős hölgyet, aki végül felfedte élete titkát, és átadta a nyilvánosságnak az annyi éven át őrizgetett, Ady által neki írt leveleket, dedikált képeket és versesköteteket.
Kíváncsi Illi valóságos Ady-kegyhelynek berendezett szoboszlói szobáját díszítette e gyönyörű szecessziós keretbe foglalt egyedi Ady-portré, amelyet édesanyja hasonló keretű képe mellé helyezett.